Gorgiasz

Gorgiasz Szókratész korának egyik legkiemelkedőbb szofistája volt, Pólosz pedig az ő tanítványa. Velük vitázik a műben Szókratész és két barátja, Kallikész és Khairephón.

A kérdés: mi a szofisztika? A válasz: a beszéd, a szónoklás művészete. Felmerül azonban: számtalan más mesterségnek is eleme a beszéd, pl. az orvosok is beszélnek a betegségekről. Mi akkor a szofisztika sajátossága? A következő meghatározás: a legnagyobb és legjobb dolgokról való beszéd, annak tudománya, hogy ezekben a dolgokban hogyan lehet a többieket meggyőzni valamiről.

Kérdés: miféle dologról kell másokat meggyőzni? Egy adott tudás kiváló művelője nem képes-e vajon a legjobban másokat meggyőzni a saját igazáról? Mit ad ehhez képest pluszban a beszéd és a szónoklat művészete? Gorgiasz felvetése erre: a közéleti vitákban, pl.  a bíróságon van a legnagyobb szerepe mindennek, ott van a legnagyobb szükség annak meggyőzésére, hogy mi az igazságos és mi az igazságtalan. A meggyőzés azonban lehet kétféle: tudás átadása és hit/vélemény átadása. Míg azonban a tudás csak igaz lehet, a hit lehet igaz is és hamis is. A szónoklat művészete nem tud tudást átadni, hiszen ezzel az egyes tudományok, foglalkozások foglalkoznak, azaz csakit hitbéli meggyőzésre alkalmas. Ami lehet igaz is és hamis is. Gorgiasz ellenérve: igaz, hogy a szónoklás használható rosszra is, de ez igaz minden másra is, azaz ez nem érv a szónoklás ellen, hiszen ez a szónoklat tudásával való visszaélés, míg a szónoklás rendes célja nem ez, hanem a helyes célra való meggyőzés.

Szókratész összegez: tehát a szónoklás képes bármiben hatékonyabban meggyőzni bárkit is, az adott téma tudása nélkül, azaz a szónoknak olyan képességei vannak, melynek segítségével nem-szakértők előtt szakértőbbnek tűnik bármely témában az adott téma szakértőinél. Ahhoz, hogy a szónok helyesen tudja végezni dolgát mindenképpen tudnia kell mi a helyes és mi a helytelen. De hogyan tudhatja valaki, hogy egy témában mi a helyes, ha nem ért az adott témához, csak ahhoz ért, hogy hogyan lehet hatásosabban érvelni? Szókratész szerint a szónoklás tehát nem tudás, hanem valamiféle jártasság abban, hogyan lehet elégedettséget és kellemes érzést kelteni a másikban.

Szókratész párhuzama: ahogy a konyhaművészet viszonyul az orvostudományhoz, úgy viszonyul a szónoklás az igazságszolgáltatáshoz. A szakácsok célja az embereknek kellemes érzés okozása, akkor is, ha egy adott étel káros a szervezet számára, míg az orvosok néha kellemetlen kezelést adnak, ami viszont segít az egészség fenntartásában. Ugyanígy az igazságszoltatás néha kellemetlen, de szükséges dolgokat csinál, pl. büntet, míg a szónokok egyetlen célja a kellemesség megadása, akkor is, ha az káros.

Vannak jó dolgok és rossz dolgok, pl. jó az egészség és a rossz a betegség, míg vannak semleges dolgok, pl. a futás - a semleges dolgok minősítése mindig attól függ, mire irányulnak, jó vagy rossz célra.

Ha valaki megmenekül a jogos büntetés elől, mert ezt sikeresen elérte szónoki képességei folytán, az vajon boldog? Lehetséges-e a boldogság, ha alapja igazságtalanság? Pólusz szerint lehetséges egyszerre igazságtalannak és boldognak lenni, míg Szókratész szerint ez képtelenség, sőt valójában a megbüntetett bűnös boldogabb annál a bűnösnél, akinek sikerült kihúznia magát a büntetés alól.

Pólusz azonban elkülöníti egymástól a szépet és a jót. Lehet valami csúnya, de jó. Pl. másnak rossz okozása csúnya dolog, de ez lehet jó annak, aki ezt okozza. Szókratész felveti: a szép két dolgot jelenthet: ami kellemest okoz vagy ami hasznos, ill. a kettő egyszerre. Az ellentét pedig a szenvedés és a rossz. Ha igazságtalanul cselekszünk, az nagyobb szenvedést okoz és károsabb, rosszabb ahhoz képest, mint ha igazságtalanságot szenvedünk el. Nyilvánvalóan kisebb a szenvedés számunkra, ha igazságtalanságot okozunk, mintha elszenvedjük azt. Viszont a kár nagyobb a igazságtalanság okozásánál, mint elszenvedésekor, hogy ez már meg lett állapítva, akkor pedig maga az okozás is rosszabb, mint az elszenvedés. Azaz összességében csúnyább és rosszabb az igazságtalanság okozása, mint annak elszenvedése.

Ami pedig a büntetést illeti, az igazságos büntetés jó, azaz hiánya rossz. Tehát az igazságos büntetést meguszó ember helyzete rosszabb, mint a büntetést elszenvedő emberé. Ahogy a keserű gyógyszer is hasznosabb a beteg számára, mint a gyógyszer elmaradása. A keserű gyógyszert kapó beteg számára nem kellemes ugyan a gyógykezelés, de hasznos számára, azaz összességében jobb neki.

Azaz bizonyított: a legnagyobb rossz az igazságtalanság okozása. De kevésbé rossz, ha az igazságtalanság okozóját megbüntetik tettéért.

Kaliklész ezután felveti vajon nem az erő-e a természetes rend alapja? A természetes rendben ugyanis az erősebb, azaz a jobb, az alkalmasabb van felül. Nem lehetséges-e, hogy az emberi rend természetellenes, mivel a sok gyenge ember direkt olyan törvényeket erőltet a társadalmakra, melyek lehetetlenné teszik, hogy a legerősebbek, azaz a legalkalmasabbak legyenek hatalmon? Szókratész felveti, vajon egyenlőségjel tehető-e a jobb és az erősebb közé? Ha pedig ez így van, akkor Kaliklész önmagának mond ellent, hiszen nyilvánvaló, hogy több gyenge ember együtt erősebb egy erősnél, azaz a törvényeket éppen az erősek, azaz a jobbak, tehát az alkalmasabbak hozzák.

Felmerül a kérdés, vajon egy tudatlanokból álló tömeg tényleg alkalmasabb lehet egy bölcs embernél? Szókratész visszakérdez: mi értendő jobb és erősebb alatt? A válasz: az értelmesebb. Szókratész ezzel egyetért, de szerinte az értelmesebb azt jelenti, hogy erősebb az önuralma, s képes a saját magában lévő vágyakat uralni, míg vitapartnere szerint pont az ellenkezője: az értelmesség meghatározása az, akinek nincs ura, s képes kiélni vágyait a legteljesebb mértékben. A megoldás itt is ugyanaz: csak az a vágy jó, mely jóra irányul, így minden vágy kiélése nem lehet jó. Szükség van-e egyáltalán erőre ahhoz, hogy valaki ne kövessen el igazságtalanságot, hiszen ahhoz, hogy valaki valamit ne tegyen meg nem kell különösebb erő.

Mi az értelmes ember célja? Vajon az, hogy a lehető leghosszabb ideig éljünk, s közben alkalmazzuk a szónoklás trükkjeit magunk biztonsága érdekében? A legfontosabb a legnagyobb jó követése, ez az ember önérdeke is. Ilyennek kell lennie a jó államférfinek. Aki a kellemessel foglalkozik csak, az rabszolgának vagy más nem szabad polgárnak alkalmas csak. Az igazi szabad ember és ideális államférfi pedig az, akinek lehetősége lenne igazságtalanságot tennie, mégse teszi ezt.

Ha szónoklás célja valóban a jó terjesztése, akkor ennek látszania kell az eredményekben. Az erényes ember nem a haláltól fél, hanem attól, nehogy rossz tetteket kövessen el. Mi a halál? A lélek és a test elválása egymástól. A túlvilági bírák úgy ítélkeznek a lelkek felett, hogy nem tudják az kié volt, Márpedig a szónoklás tudománya csak arra jó, hogy ember képes legyen megmentenie magát a felelősségre vonás aló, akkor is, ha ez igazságtalan. A szónoklás képtelen a legfontosabbra: megtanítani az embert arra, ami a legjobb neki, mind ezen, mind a túlsó világon.

Manapság nincsenek szofisták, ma marketing- és PR-szakembereknek hívják őket. Munkájuk lényeg: elhitetni dolgokat, miközben mindegy nekik, hogy maguk az elhitetett vélemények igazak-e vagy sem.