Mi az igazságosság, miben jelentkezik?
Az ember, minél idősebb, annál jobban kezd érdeklődni az igazságosság iránt. Elfogja őt a félelem, hátha mégis igazak a mítoszok, melyek a túlvilági büntetésről szólnak, így jön a lelkiismeretfurdalás és a félelem, ami miatt az idős ember számba veszi, életében milyen gonoszságokat cselekedett. Aki viszont igazságosan élte le életét, annak jutalma, hogy félelem nélkül távozhat a túlvilágra.
Egy mellékes momentum: a szexuális vágy nyűg, mondja a műben Szókratész beszélgetőpartnere, s örül, hogy már elég öreg ahhoz, hogy ne érdekeljék a nők, korábban a nemi vágy zsarnokként uralkodott felette. Ugyanazt hallottam először 25 éve egy parkban egy idős bácsitól, s akkor is nagy hatást tett ez rám.
De mi is az igazságosság? Esetleg a feltétlen igazmondás és a kapott javak visszaszolgáltatása jogos tulajdonosának? De pl. ha valaki eszénél lévő barátjától fegyvert vett át megőrzésre, ám az őrjöngésében visszaköveteli, ez esetben mindenki azt mondaná: nem kell neki visszaadnia, s a visszaadó nem járna el igazságosan még akkor sem, ha az ilyen állapotú barátjának meg akarná mondani az igazat. Azaz az igazmondás nem mindig igazságos.
A következő meghatározás: az igazságosság az, ami a barátnak használ, az ellenségnek pedig árt. De igazságosság-e az, ha a baráttal jót cselekszünk,
az ellenséggel meg rosszat? Nem, mert az igazságos ember nem tehet igazságosságával mást igazságtalanná, erényességével mást gonosszá. Az igazságos ember nem árt soha senkinek, ellenségének se.
Az igazságosság meghatározásának következő kísérlete: az igazságosság az, ami az erősebbnek előnyös. Hiszen mindegyik államban az uralkodó osztályé a hatalom, s mindegyik uralkodó olyan törvényeket hoz, ami neki hasznos: demokráciában a nép hoz saját magának hasznos törvényeket, míg diktatúrában a diktátor hoz saját magának előnyös törvényeket, minden rendszerben az adott rendszer uralkodóinak hasznát szolgálja a törvény. S minden meghozott törvényt igazságosnak nyilvánítanak, a törvényszegőket meg igazságtalanoknak. Azaz a következtetés: minden államban az az igazságos, ami az éppen uralkodó vezetésnek előnyös.
Viszont mivel minden vezető tévedhet, abban is tévedhetnek, mi előnyös nekik. Azaz lehetséges az is, hogy a meghozott törvény éppen nem szolgálja a vezetés javát. Azaz ez sem alkalmas meghatározás. Továbbá, az igaz vezető nem más, mint pl. az igaz lovász. Ahogy a tehetséges lovász lovai javát szolgálja, úgy a tehetséges vezető is az általa uraltak javát. Tehát az a hatalmas, aki nem népe javát szolgálja ugyanúgy nem igaz vezető, ahogy a lovait rosszul gondozó lovász se igaz lovász. A zsarnok nem igazi vezető.
A következő kísérlet az igazságosság meghatározására: először is nézzük meg, mi is az igazságosság haszna!
Az igazságos minduntalan a rövidebbet húzza az igazságtalannal szemben. Ha pl. egy igazságos ember közhivatalt vállal, az nem húz hasznot hivatalából, továbbá elhanyagolja még saját dolgait is, hiszen azokra kevesebb ideje marad, s még családja, ismerősei is megutálják őt, mert nem segít nekik hivatali hatalmát felhasználva. Lám, mennyivel jobban jár hasonló helyzetben egy igazságtalan ember!
Tehát az igazságtalanok boldogok, az igazságosak meg boldogtalanok.
Legnagyobb mértékben ez a zsarnokságban (türanniszban) látható: aki kis dolgokban igazságtalan, pl. tolvaj, azt rajtakapják, megbüntetik, s gyalázatban van része, míg aki egy egész államot lop el, magukat az állam polgárait teszi rabbá, azt nem gyalázza senki, hanem magasztalják, nemcsak saját alattvalói, de azok is, akik gaztetteikről tudomást szereznek.
Tehát aki az igazságtalanságot elítéli, az valójában csak azért teszi ezt, mert fél következményeitől.
Nyilvánvaló tehát, hogy az igazságtalanság hatalmasabb és szabadabb az igazságosságnál, ha képes érvényesülni, tehát az az igazságos, ami az erősebbnek hasznos, s jobban boldogul, nagyobb előnyöket élvez az igazságtalan ember, mint az igazságos.
Cáfolat: az igazságtalanság nem járhat haszonnal. Minden mesterség célja valami szolgálata, akkor is, ha a mesterség művelője kap ellenszolgáltatást tevékenységéért. A legjobbak nem kívánnak uralkodni, mert nem kapnak érte személyes előnyöket. Az ilyen ember csak azért vállalja az uralkodást, mert tudja, hogy ha nem vállalja, gonoszok fognak uralkodni felette.
Az igazságtalan ember élete lehet boldogabb, mint az igazságosé? Egyesek szerint az igazságtalanság előnyös, és az igazságosság káros. De az igazságos az értelmeshez és a jóhoz hasonlít, az igazságtalan pedig a rosszhoz és a tudatlanhoz, s igazságosságra még a gonoszoknak is szükségük van egymás közt, még egy rablóbanda se képes működni belső igazságosság nélkül, mert az igazságtalanság gyűlölködést és harcot hoz, míg az igazságosság egyetértést és szeretetet.
Mi az emberi lélek rendeltetése? Például a gondoskodás, az irányítás. A gonosz lélek szükségképpen rosszul irányít és gondoskodik, viszont a jó lélek mindezt jól cselekszi.
Jobb tehát mégis igazságosnak lenni, mint igazságtalannak!
A jó 3 változata:
- ami önmagában jó, nem származékai miatt, mint pl. az öröm és az ártalmatlan élvezetek, melyekből utólag is csak tiszta öröm fakad,
- amit önmagáért is szeretünk és származékaiért is - mint pl. az egészség,
- amit csak származékaiért szeretünk, mint pl. a pénzszerzés.
Látható jól: Platón még elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki magát a pénzszerzést tekintse örömnek. Az még más világ volt, a liberalizmus értékei még ismeretlenek voltak akkoriban.
A legszebb az, amit mind önmagáért, mind a származékaiért kell szeretnünk, ha boldogok akarunk lenni.
Mi az igazságosság és az igazságtalanság tisztán önmagában és miben van a hatalmuk a lélekben? Közismert álláspont: az igazságosság csupán kényszer. Ezt vizsgáljuk meg először.
Igazságtalanságot elkövetni jó, elszenvedni rossz, viszont sokkal nagyobb rossz elszenvedni, mint amilyen jó elkövetni. Ezért előnyösebb egymás közt megállapodni, hogy inkább nem is teszünk, de nem is szenvedünk el igazságtalanságot.
Innen a törvény, mely egyfajta középút a legnagyobb jó - amikor az általunk elkövetett igazságtalanság nem bűnhődik - és a legnagyobb rossz - amikor az ellenünk elkövetett igazságtalanságért nem tudunk bosszút állni - között.
Az aki képes elérni, hogy az általa okozott igazságtalanság ne kapjon büntetést, s biztos, hogy mindig képes bosszút állni az ellene elkövetett igazságtalanságért, az sose egyezne bele e törvénybe, hiszen ez nem érdeke. Ez az igazán erős ember.
Az igazságos ember tehát csupán gyenge, mert a fentiekre nem képes, így számára az igazságos törvény kényszer, egyfajta kisebb rossz: ha már képtelen másnak büntetlenül igazságtalanságot okozni, legalább ő ellene se lehessen senki igazságtalan.
Valójában minden ember természete azonos, a számára jó hajszolására rendeltetett mindenki. Az igazságos ember is igazságtalankodna, ha esélye nyílna rá.
A kérdés tisztázásához tehát ideális állapotában kell összehasonlítani az igazságos és az igazságtalan embert! Legyen az igazságtalan ember olyan, aki képes mentesülni minden következmény alól, azaz tűnjön igazságosnak a közösség számára, mert könnyű elítélni az igazságtalanságot, ha annak következményei negatívak. Az igazságos meg legyen olyan, aki nem kap semmilyen dicséretet igazságossága miatt, sőt a közösség őt igazságtalannak hiszi, hiszen könnyű úgy igazságosnak lenne, ha ezért megbecsülést kapunk.
A kérdés megvizsgálásához azonban szükséges azt megnagyobbítani, mert úgy jobban fogjuk látni. Ezért ne az igazságos embert nézzük, hanem az igazságos emberi közösséget, az államot!
Mi az állam oka? Az, hogy az egyének nem képesek önmagukban biztosítani szükségleteiket, így társulnak egymással. Mindenki más-más tevékenységre alkalmas, így a közösség tagjai egymást kiegészítik. A közösség létrejötte azonban automatikusan olyan tevékenységet is létrehoz, melyek egyénileg még nem voltak szükségesek, pl. kereskedők, katonaság.
Az a jó, ha mindenki azt csinálja, amiben a legtapasztaltabb, legügyesebb. Nézzük meg ezt a katonaság esetében! Az ideális katona rettenthetetlen, erős, legyőzhetetlen, de egyúttal indulatos, agresszív is. De a közösségnek érdeke, hogy katonái csak az ellenséggel szemben legyenek agresszívak, míg a közösség tagjai felé legyenek békés természetűek, ahogy egy házőrző kutya, aki csóválja a farkát a gazdájának, viszont rátámad a rablóra. A kulcs: a nevelés.
Itt Platón részletekbe menően írja le, hogy mi az őrök - a katonák - helyes nevelése. Többek között nem szabad olyan mítoszokkal megismertetni őket, melyekben az istenek csalnak, hazudnak, rosszat tesznek, melyekben a halál szörnyű dolognak van ábrázolva vagy a hazugság bocsánatos bűnnek számít. Az őrök csakis olyan hősökről tanulhatnak, akik komoly, méltóságteljes, erkölcsös magatartást tanúsítanak, az ezzel ellentétes magaviselet csak a mítoszok negatív hőseinél engedhető meg rossz példaként.
Ami a hazugságot illeti, Platón megjegyzi, míg a hazugság mindenki számára súlyos bűn, az állam vezetői számára ez megengedett, ha a közjó érdekében teszik.
Továbbá a testedzés és az egészség megóvása rendkívül fontos az őrök nevelése során. Hiszen ezek nélkül nem képesek hatékonyak lenni. Rendkívül fontos a testedzés mellett a zenei oktatás, ez ugyanis helyes ritmusérzéket ad. Aki csak a testével törődik és nem foglalkozik zenével, az durva ember lesz, míg az ellenkező esetben meg puhány, márpedig mindkettő kerülendő.
Minden társadalom romlását az jelzi leginkább, ha sok benne az orvos és a bíró. Hiszen ha a társadalom tagjai egészségesek és erkölcsösök, ritkán szükséges orvosi és bírói beavatkozás a társadalom életébe.
Gyógyítani csak azokat kell, akik mind testileg, mind lelkileg jóravalók, a testileg hitványakat hagyni kell meghalni, míg az lelkileg rosszakat, az erkölcsteleneket ki kell végezni.
Az őröknek nem lehet magántulajdonuk, még saját lakásuk se, élelmezésük és lakhatásuk közösen történik, mindez teljes egészében az állam költségén.
A társadalom vezetőire is fontos szabályok vonatkoznak. Ők a legbölcsebb öregek, akik fiatalabb korukban kiálltak minden próbát, ezzel bizonyítva, hogy alkalmasak arra, hogy az állam dolgaival foglalkozzanak.
Az állam lakossága tehát 3 részre oszlik:
- arany: a vezetők,
- ezüst: az őrök,
- bronz: mindenki más, az egyszerű polgárok.
Mindenki azonban egymás testvére, s nem származás dönt, hogy ki hová tartozik, csakis a képességek: az aranyember gyerekéből bronz lehet, ha nem alkalmas vezetőnek, s a bronzember gyerekéből meg arany, ha jó képességeket mutat fel. Ugyanígy az ezüstgyerek, ha testileg gyenge, akkor bronz lesz, míg ha értelmi képességei kimagaslóak, akkor arany.
Mind a gazdagság, mind a szegénység kerülendő az államban, mivel mindkettő káros: az előbbi tunyasághoz, az utóbbi szolgalelkűséghez vezet.
Az állam úgy növekedhet, hogy még egységes maradjon, ennél nagyobb méret kezelhetetlenné teszi azt.
Az őröknél a gyerekek nevelése közösen történik. Nincs házasság, nőközösség van. Ennek oka: a nők feletti vetélkedés viszályt szül, ami veszélyes minden esetben, különösen az őröknél az. Viszont erkölcstelen lenne a gátlástalan szex, így az állam határozza meg sorsolással a párokat: az alkalmasabbak gyakrabban kapnak lehetőséget nemi együttlétre, az alkalmatlanabbak ritkán. A hősök, a csatákban kimagasló módon viselkedő őrök jutalomképpen szabadon választhatnak párt. A homoszexualitás tilos. (Ez merész gondolat Platónnál, az akkori görög társadalomban a homoszexualitás teljesen természetesnek számított.) A született gyerekek előtt titkolni kell kik voltak szüleik. Az azonos időszakban született gyerekek mind egymás testvéreinek tekintendők, míg a náluk egy nemzedékkel idősebbek szüleiknek. A beteges, alkalmatlan gyerekek likvidálandók. Viszont a nők egyenrangúak a férfiakkal, hiszen képességeik azonosak, csak fokozatilag mások, mint a férfiak, így mind az állam vezetésében, mind az őrök között is szerepelnek nők, egyenrangúan a férfiakkal.
Az állam számára fontos a közös állami kultusz, így szentélyek alapítása, áldozatok bemutatása, az isteneknek való hódolat nagyon fontos.
Az állam tökéletességének tartalma: bölcsesség, bátorság, mértékletesség, igazságosság. Az önmérséklet az állam minden polgára jellemző, míg a bölcsesség a vezetők fő erénye, a bátorság meg az őröké. Ez így együtt adja az igazságosságot az egész állam tekintetében.
Visszatérve az egyéni szintre, az igazságos ember nem különbözik az igazságos államtól, azaz benne is van három rend, mely mind a maga dolgát végzi: önmérséklő, bátor, bölcsnek, így lesz igazságos!
A lélekben három hajlam van: gondolkodás, indulat, vágyakozás - egyikkel értünk, a másikkal felindulunk, a harmadikkal pedig sóvárgunk a táplálkozás, szeretkezés és más hasonló dolgok élvezete iránt, s e három rész felett uralkodik egész lelkünk.
A vágyakozás alárendeltsége a gondolkozásnak - a gondolkodás ösztönzi pozitív vágyainkat, mint a szeretet, az éhség, a szomjúság, stb., míg megzabolázza a negatív vágyakat, mint ami az értelmetlen, sóvárgó vágyak.
Az indulat segíti az értelmet céljaiban.
Mint ahogy az állam esetében a három rend: a vagyonszerző bronz, az őrző ezüst és a tanácsadó arany rend adja az egységet, úgy a lélek esetében is: mindegyik a maga dolgát végzi. Az értelem uralkodik, mivel bölcs, s gondját viseli az egésznek, ebben pedig az indulat támogatja őt. S ezek ketten együtt uralkodnak a vágyakozáson, hogy az nehogy olyan hatalmassá tudjon válni, hogy képes legyen leigázni a másik két rendet, ami azzal járna, hogy az egész állam vagy lélek tönkre menjen.
A liberális állam éppen ezért szörnyű, mert nemhogy szégyellné, de büszkén is vallja, hogy nála a bronz réteg van hatalmon.
Az igazságosság tehát meghatározható így: ez a lélek egészséges működése, mint ahogy az igazságtalanság pedig beteges működést jelenti.
Az ideális állam alapfeltétele: vagy a filozófusokból kell lennie a királyoknak, vagy a mostani királyoknak kell képzett filozófusokká lenniük! Amíg a politikai hatalom és a filozófia nem esnek egybe, addig nem szűnik meg a jelenlegi államok nyomorúsága, s nem jöhet napvilágra a leírt ideális állam. Márpedig csak ez az állam képes boldoggá tenni mind az egyént, mind a közösséget.
Ki a filozófus? Az, aki képes megragadni az örök változatlan létezőt.
Miért nem ismeri fel azonban a társadalom jelenleg azt, hogy filozófus királyokra van szükség? Ahogy egy hajón: mindenki azt hiszi, képes kormányozni. Követelik a kormányzás átadását a kormányostól, ha az nem alkalmas ember, de ők se rendelkeznek a szükséges tudással, nem is sejtik, hogy egy igazi kormányosnak mi mindenhez kell értenie feladata ellátáshoz, sőt az igaz kormányost is annak, hiszik, amik ő maguk: hozzá nem értőnek. Ugyanígy a legkiválóbb filozófusokat is a tömeg naplopóknak hiszi, az igazi filozófus pedig nem törekszik hatalomra, ahogy az orvos se könyörög betegeinek, hadd gyógyítsa őket, ez fordítva kell, hogy legyen.
Következik a barlanghasonlat és négyfelé osztott világ elmélete, azon két dolog egyike Platón műveiből, amit az is ismer, aki semmit se olvasott tőle. (A másik az államtípusok kategorizálása, erről már volt szó, de ebben a műben is szerepel később.)
Az igaz filozófus látja a jót gondolatain keresztül. Az egyes dolgokat láthatjuk, az ideákat viszont elgondolhatjuk. Miként a Nap megvilágítja a látható dolgokat, úgy a jó megvilágítja az ésszel elgondolható dolgokat.
Az ember ha olyan tárgyat szemlél, melyet az igazság sugároz be, egyszerre felfogja, megismeri azt, de ha sötétben levő tárgyat néz, akkor csupán vélekedik és véleményét folyton váltogatja. Az az erő, mely az igazságot adja a jó ideája, ő a tudás és az igazság oka. Bár a tudás és az igazság is szépek, a jó ideája a legszebb. Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a fény a Naphoz, a fény is hasonló a Nap fényéhez, de nem azonosak.
A megismerés tárgyai és formái is négyfélék lehetnek. Mintha egy vonal osztaná fel a világot két egyenlőtlen részre: a látható világra és az ésszel elgondolható világra. S ezek is két-két részre oszlanak a világosság, ill. a homály foka szerin. A látható világ egyik része a való dolgok világa, a másik azok árnyképeié. Az előbbivel foglalkozik a tapasztalat, azaz a tapasztalati tudományok, ez a helyes vélemény, az utóbbi a látszat világa, ez a sejtés. Az az ésszel elgondolható dolgok világa pedig feloszlik a feltevések és az ideák világára. A feltevések elsősorban matematikai fogalmak, melyekre következtetünk a tapasztalati tények alapján absztrakció útján, ez értés. Az ideák pedig az eszmélet világa: a dolgok mögött álló alapelvek, s köztük legmagasabb szinte a jó ideája.
Képzeljünk egy a föld mélyen található, tágas barlangüreget, mely felfelé nyitott a fény felé! Bent emberek ülnek, de képtelenek a fény felé nézni, ehelyett csak a maguk előtt lévő barlangfalat látják, az emberek mögött tűz lobog, így a köztük és a tűz között lévő tárgyak képeit látják maguk előtt a falon. E tárgyakat magukat sose láthatják az emberek, így meg vannak győződve, hogy a valóság az, amit a falon látnak: a mögöttük lévő tárgyak árnyképei, nem is sejtik, hogy a valóság más lehet, mint a hátuk mögötti tárgyak árnyképeinek összessége. Mi lenne, ha az ott ülő emberek közül valaki hirtelen fel tudna állni, hátra tudna nézni és meglátná magát a tárgyat? Először észre se venné azt, mert elvakulna az árnyakhoz szokott szeme a tűz fényétől, majd amikor hozzászokna, nem értene mi az, amit lát, joggal hihetné, hogy a megszokott árnyképi valóság az igazi valóság, s nem az az új élmény, amiben most részesül.
Ha pedig elkezdene haladni a barlangi tűztől fel, kifelé a barlangból, majd kijutna a barlangból, még szokatlanabb lenne neki a helyzet: a fény ott még erősebb, mint a barlangi tűz fénye, szoknia kellene, hogy képes legyen lassan látni a normál nappali fényben, először csak árnyékokat látná, majd a dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat, míg képes lenen az éjszakai eget látni, míg végül a Napot is meg tudná pillantania.
Miután ezt az utat végigjárná, magát boldognak érezné, korábbi barlanglakó mivoltát pedig boldogtalannak. Hiszen látása most jobb lenne, mint a legélesebb szemű barlanglakóé. Miután meglátta mindezt, sose akarna ismét visszasüllyedni korábbi állapotába, bármit elviselne, csak hogy ne kelljen ismét barlangbéli életet élnie.
S ha mégis visszamenne, nehezen szokni ismét hozzá a kevesebb fényhez, társai meg lennének győződve, hogy megvakult, hiszen valóban sokkal rosszabbul látná már az árnyképeket, mint a mindig csak árnyakat látó társai. Társai le is vonnák a következtetést: felesleges kimenni a barlangból, ez csak vakságot okoz, s ezek után ellenségesek lennének bárkivel szemben, aki meg akarná mutatni neki a külvilágot.
Ugyanez a helyzet a legfőbb ideával, a jó ideájával, meglátása ugyanaz, mint példánkban a Nap megpillantása! Aki elért erre a szintre, azt már kevéssé érdeklik a hétköznapi dolgok, ahogy a barlangból kilépett ember is keveset törődik már a barlangbeli árnyképekkel. Az ilyen embert viszont a többiek esetlennek, sőt nevetségesnek vélik, hiszen nem képes jól tájékozódni az árnyékképek világában.
A nevelés célja az államban éppen ez: a lélek vezetése oda, hogy a jó ideáját tartsa maga előtt!
A filozófusok oktatása az őrök esetében említett zeneoktatás és testnevelés mellett kell, hogy tartalmazza a matematika tudományát, nem lehet az filozófus, aki nem tanult legalább 10 évig matematikát, majd 30 éves kortól filozófiai képzés és őrzői tevékenység szükséges, majd aki mindezt teljesítette sikerrel, minden részen sikerrel átment, az 50. éve elérésekor az arany réteg tagja lehet.
A négy rossz államforma: a timokrácia, az oligarchia, a demokrácia és a türannisz.
Nézzük először hogyan lesz a ideális államformából a timokrácia vagy timarkhia, melyre jó példa a jelenlegi - mármint a Szókratész korabeli - Spárta, majd a hozzá illő emberi jellemet, aztán hozzá képest a többi 3 államformát!
Az ideális államforma bomlásnak indul, a vezetők célt tévesztenek: akkor is születnek gyerekek, amikor nem kellene, a párokat nem megfelelően házasítják össze, ami miatt a gyerekek se lesznek jó tehetségűek. Az új nemzedék, bár igyekszik a legjobbakat választani vezetőknek, azok már nem a legalkalmasabbak, továbbá az őrök mellőzni kezdik saját nevelésüket, elhanyagolják előbb a zenét, majd a tornát is. A végén már maguk az őrök lesznek a vezetők. Összeférhetetlenség és egyenlőtlenség alakul ki, ezekből pedig gyűlölködés. A bronzréteg féktelen vagyonszerzésbe kezd, a többiek pedig szintén vagyont szereznek: a közös tulajdont felosztják maguk közt, a bronzokat szabad ember helyett szolgaként kezdik kezelni.
A timokrácia tehát megtartja kezdetben az ideális államból azt, ami az ezüst réteg szerepe, de megszünteti az arany réteget, annak szerepét maga veszi át. Ennek viszont eredménye a féktelen harciasság. A bronz réteget pedig nem testvérként, hanem szolgaként kezeli.
A timokrata típusú ember vad, idegenkedik a művészetektől, csak a hadviselést és a tornát kedveli, a szolgákat lenézi, a vezetőknek engedelmeskedik, de ő maga is a helyükre tör.
A timokrácia idővel oligarchiává alakul. Az oligarchia az a rend, ahol a a gazdagok uralkodnak, a szegények pedig az ki vannak rekesztve a hatalomból. Immár nem a hadviselés, hanem a vagyonszerzés az uralkodó réteg fő célja. Az egymással viszálykodó, megtisztelésre törő emberek helyében pénzimádók és vagyonmagasztalók lének, akik saját vezetőiknek a leggazdagabbakat teszik meg, miközben a szegényeket megvetik. A végén kimondják a vagyoni cenzust: csak az lehet vezető, aki bizonyos mértékű vagyont birtokol.
A rendszer nem működhet jól, hiszen ez pont olyan, mintha egy hajó kormányosának nem azt tennék meg, aki a legjobban ért a hajózáshoz, hanem azt, akinek a hajón a legtöbb pénze van. Az ilyen állam két ellenséges részre szakad, a szegényekre és a gazdagokra, akik folyton ártani igyekeznek egymásnak.
Az ilyen állam meg se képes magát védeni, mert a vezetés fél felfegyverezni a szegényeket, mert az ellenségnél is veszélyesebb lehet a hatalomra, így maguk az oligarchák kénytelenek harcolni, ami mártsak pénzügyi okokból se akaródzik nekik, hiszen a háborúskodás drága dolog, márpedig az ő fő érdekeltségük a pénz.
A oligarchiában mindenki koldus sorsú az oligarchákat leszámítva. Az oligarchikus emberi természet: merev típus, aki mindenben csak a hasznot hajhássza, csak a pénzt halmozza, gyáva a harcban, közöny9s a kö9zügyek iránt.Az oligarchiában azonban nem lehet elérni, hogy egyrészt gazdagodni akarjanak az emberek, másrészt önmérsékletet gyarapodjanak, mert a kettő egymást kizárja.
A vagyonból kizártak így megalázva és eladósodva állandóan gyűlölködve néznek az oligarchákra, majd egy nap felkelnek, azokat megölik vagy száműzik, egy részüket pedig elfogadják egyenrangú polgárnak, miután pedig minden jogkört egyenlő alapon osztanak fel maguk közt, a vezetőket pedig sorsolással választják ki. Így jön létre a demokrácia.
Ebben az államformában a polgárok szabadok, szabadon nyilváníthatnak véleményt, mindenki azt tesz, ami épp jólesik neki. Mintha ez volna a legszebb államforma - sokféleség, színesség!
Milyen az ilyen típusú ember? Mindenféle vágyak rabja, napról napra él, folyton változik, ahogy épp szeszélye diktálja.
A demokráciát a szabadságban való telhetetlenség és a többi értékek elhanyagolása lassan átváltoztatja türannisszá.
A demokráciában előbb-utóbb alkalmatlanok kerülnek hatalomra, akik hízelgőkkel veszik körül magukat, míg ellenfeleiket pedig oligarcháknak vádolják. Közben a polgárok megszokják, hogy nincs tekintély, csak szabadság? az apa egyenrangú lesz a fiával, a tanár a tanítvánnyal, az öreg a fiatallal. Aki a legcsekélyebb alárendeltségre akar, azt se tűrik, a végén már a törvényeket és szokásokat se tartja be senki.
A három társadalmi réteg a demokráciában: a herék, a szegények, s a gazdagok. A herék jelentős szerepet játszanak, ők a leghangosabbak, ők a gazdagokból élnek. A legnagyobb csoport számszerűen a szegények, ők a köznép, a közügyekkel nem törődnek, szinte vagyontalanok. Ha összefognak, döntő a szavuk, de ez általában nem történik meg. Ha a herék ellen vannak, azzal vádolják őket, hogy a demokrácia ellenségei és az oligarchia hívei.
A korlátlan szabadság káoszának eredménye a legnagyobb szolgaság, ami a türannisz. A nép, látva a káoszt, amibe az állam süllyedt megmentőt keres. Ezt előbb-utóbb meg is találja egy népvezér személyében, aki kezdetben népszerű, majd lassan egyszemélyi vezetővé válik. Hogy megőrizze hatalmát, a leghangosabb ellenzőit megöli, majd háborúkat provokál, hogy a nép ne vele, hanem a külső ellenséggel legyen lefoglalva. A türannosz kénytelen mindenkit, aki bármiben is kiemelkedő elnyomni, hogy ne legyen veszély hatalmára. A türannisz a herékből magának testőrséget alakít, s a köznép már hiába zúgolódik ellene.A türranikus típusú ember: a vadállatias ösztön embere, eszelős ember, aki megkísérli az uralkodást nemcsak az emberek, hanem még az istenek felett is.
A türannisz a legrosszabb államforma a 4 rossz államforma közül. S a türannosz élete a legkeservesebb az összes többi államforma vezetőiéhez képest. Az ösztön által uralt lélek a legboldogtalanabb, mert a legkisebb a szabadsága.
Nézzük most az embertípusokat a lélek alapján! A lélek három részből áll: értelemből, indulatból, vágyakozásból. Az első elsősorban az igazságra törekszik, a második elsősorban a dicsőségre, míg a harmadik elsősorban a pénzre. A harmadik típusú, nyereségvágyó ember számár a megbecsülés és a tudás nem ér sokat, ha azokkal nem jár pénz is. A második típusú, becsvágyó ember számára a tudás és a pénz nem ér sokat, ha azokkal nem jár együtt megbecsülés is. Az első típusú, bölcsességszerető ember viszont lemondana a megbecsülésről és a pénzről, azokat legfeljebb kényszerűségnek tekinti, de az igazi értéknek a tudást tekinti, melyhez képest semmi a másik kettő.
Melyik típus élvez előnyt? A bölcsességszerető tapasztalata messze felülmúlja a nyereségvágyóét, mert a bölcsességszerető kénytelen ismerni a másik két tapasztalatot, míg a nyereségvágyó csak saját tapasztalatával rendelkezik. Ugyanez a bölcsességszerető és a becsvágyó kapcsolata - hiszen megbecsülésben mindenkinek része lehet, a gazdag is, a bátor is, a bölcs is. Viszont az igazság gyönyörét csak a bölcsességszerető tapasztalhatja meg, senki más. csak egyedül ő tapasztalt a gondolkodásban. az ítéletalkotás legjobb eszköze Első helyen tehát a bölcsességszerető áll, másodikon a becsvágyó, utolsó helyen a nyereségvágyó.
Az igazi öröm az, amihez nem szükséges fájdalom. A többi csak a tiszta örömök árnyképei. Pl. hamis öröm az, ha fogfájásunk elmúlik. A testi öröm ideiglenes, mert pl. ha jóllaktunk, egy idő után ismét éhesek leszünk, míg a lelki öröm esetében ez nem történik meg. Továbbá a nyereségvágyó és becsvágyó lélekrész vágyai, ha a bölcsességszerető részt követik, s annak irányítása alatt keresik maguk örömét, akkor képesek elérni a legigazibb gyönyört, s ez e gyönyör felel meg legjobban emberi lényegüknek. Ha más lélekrész az irányító erő, nem valósul meg mindez! A türannisz a legrosszabb államforma: ott az uralkodó a három fajta gyönyör közül a két alacsonyabbrendűnek hódol csak, de még ezt is minden mértéket túllépve teszi. A türannosz 93-szor, azaz 729-szer boldogtalanabb a királynál (az ideális állam vezetőjétől), ahogy ugyanígy 729-szer pocsékabb államforma a türannisz az ideális államnál.
Összefoglalás: az igazságosság mindenben előnyösebb az igazságtalanságnál.Az ember rendeltetése: alárendelni ösztöneit az értelemnekAz eredeti állítás az volt, igaz-e, hogy hasznosabb tökéletes gazembernek lenni, mint igaz embernek. Most látjuk, hogy ez nem lehet igaz, mert aki az igazságosságra törekvő lélekrészt alárendeli a másik két résznek, az elállatosítja magát, elveszi a rendezettséget és az összhangot saját lelkétől.
A mű utolsó témája a művészet, melyről már szó volt a nevelés elemzésének kapcsán. Az igazi dolgok az Isten alkotta ideák, ezek másai, utánzatai a világunk dolgai, míg ezek utánzatai a műalkotások. Ahogy a türannisz sokkal rosszabb az ideális államhoz képest, úgy a műalkotás is az tehát - mivel többszörös utánzat - az ideákhoz képest.A befejezésben a halhatatlan lélekről van szó. A lélek nem halhat meg a test betegségétől, de a lelki rossztól se, hiszen ha így lenne, a halál megszabadítaná a lelket a felelősségre vonástól, mi igazságtalan lenne. Az istenek tudják mi az igazságosság és az igazságtalanság, ezt képtelenség előlük elrejteni. Mivel tudjuk, hogy lelkünk halhatatlan, s el tud önmagunk és az istenek barátai maradjunk, nemcsak itt a földi életünkben, hanem azon túl is, egy érhetjük el végül a valódi boldogságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése