Az imádság szerepéről beszélget Szókratész és Alkibiadész.
Óvatosnak kell lenni az imádságban. Ha az istenek minden imát teljesítenének, az rossz is lehetne.
De ez mégse lehet így, valójában inkább az őrültség az ostobaság változata, az őrültek szimplán az ostobaság legfelsőbb fokát képezik.
A bölcsek tudják mi a teendő és mi a mondandó, míg az ostobák egyiket se tudják.
Nem szabad elfogadni bármilyen ajándékot, se imádkozni olyasmiért, ami káros. Kevesen képesek azonban erre, a legtöbb ember elfogad mindent, s imádkozik azért, amit akar, majd amikor a dolgok rosszra fordulnak, az isteneket és a sorsot hibáztatják, pedig csak saját ostobaságuk áldozatai.
Viszont az ostobák magukat bölcseknek hiszik.
A jó ismerete nélkül minden tudás rossz. Maga a tudás nem elegendő. Ha az állam vezetője minden létező tudásban kiváló lenne, de nem tudná mi a jó, az milyen állam lenne? Szörnyállam.
A hasznos vezető az aki tudja és teszi ami jó, de legalább hiszi, hogy tudja és valóban tudja cselekedete hasznát.
A szimpla tudás a jó ismerete nélkül káros mindenki számára.
Alaposan át kell gondolni, mit kérünk az istenektől, nehogy akaratlanul valami rosszat kérjünk, majd pedig amikor megkaptuk azt, meg kell változtatnunk kérésünket. A legjobb ima arra irányul, hogy az istenek tartsák távol tőlünk a gonoszt. A spártaiak szokása nagyon jó: ők a jóért imádkoznak. Szókratész elmesél egy legendát: Athén és Spárta viszálya során az istenek Spártát segítették, mire az athéniek megkérdezték a jósokat, miért történik ez, mikor Athén sokkal többet áldozott az isteneknek, mire azt a választ kapták: az istenek jobban szeretik a szűkszavú imát, mint a gazdag ajándékokat. Az isteneknek valójában semmi szükségük az emberek ajándékaira, az ő egyetlen céljuk az emberek lelke, az azokban lévő erény.
A végkövetkeztetés: Alkibiadésznek fejlődnie kell lélekben, majd amikor kész, akkor lesz képes helyes módon tisztelni az isteneket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése