A tudás a boldogság alapja, nem a cselekvési szabadság. A fiatal Lüszisz elmondja, apja nem engedi meg neki, hogy a lovakat hajtsa, miközben ugyanezt megengedi a lovakhoz értő rabszolgájának. Vajon jobban szereti a rabszolgáját, mint a fiát? Nem, egyszerűen csak annak kell foglalkoznia bármivel is, aki ahhoz ért.
Barátság-e, ha az ember szeret valaki mást, aki őt nem szereti viszont? Ki ilyenkor a barát, a szerető vagy a szeretett? Aki szeret, de akit nem viszontszeretnek, az még gyűlölelet is kaphat vissza. Hogyan lehetne a szeretetben gyűlölet? Nem lehetséges. A baráti szeretethez tehát kölcsönösség kell. De viszont aki az állatokat szereti, ott nem lehet kölcsönösség, mégis mindenki elfogadja, hogy vannak állatbarátok. Ugyanez a szülői szeretet a gyerek iránt: a gyerek sokszor gyűlöli a szülőt, mert az tilt neki bizonyos dolgokat, ahogy ezt az elején láttuk, mégse mondja senki, hogy a szülői szeretet nem igazi szeretet.
A következtetés: a szeretet se nem lehet kölcsönös, se az ellenkezője.
Esetleg a barátság a hasonlók egymás közti szeretete. De pl. a rossz emberek nem barátkoznak rosszakkal, ők mindenkivel barátságtalanok.
A lehetséges megoldás: csak a jó emberek barátai egymásnak. De viszont mi az ilyen barátság haszna: két jó ember nem tud semmit se adni egymásnak, hiszen önmagukban elegendők maguknak.
Esetleg az ellenkezője: az ellentétek vonzzák egymást. De az emberek esetében ez biztosan nem igaz: a jók és a rosszak nem szoktak barátkozni.
Talán a rossz jelenléte a magyarázat? Azaz mint ahogy egy beteg és orvosa viszonya: a beteg betegsége az ok a kapcsolatra. De ez a magyarázat nem jó, mert ilyen esetben nem maga a rossz - a betegség - a végok, hanem éppen az ellenkezője, a rossz megszüntetése, tehát az egészség. Dehát ez ugyanaz az eset, amiről már szó volt: a hasonló jók közi szeretet. Továbbá: ez azt is jelentené, hogy nincs önmagában jó, mert a jó csak a rossz ellentéte. Azaz csak azért van barátság, mert van gyűlölet is, s ha nem lenne gyűlölet, nem lenne barátság se.
A végső meghatározás: a barátság egyfajta szándék, egyfajta mozgás a jó felé, amikor az valamiben hiányzik. Aki hiányt érez magában, az igyekszik egy hozzá valamiképpen rokon lelkű emberrel barátkozni, avégett, hogy ez a hiányérzet megszűnjön. De ez megint nem működik, mert vagy elfogadjuk, hogy a rokonlelkűség más, mint a hasonlóság - ami abszurdum -, vagy pedig megállapítjuk, hogy a két dolog ugyanaz, ebben az esetben viszont visszatértünk a már korábban megcáfolt tézishez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése