Parmenidész I.

Parmenidész talán a legfontosabb filozófus a Szókratész előtti filozófusok közül. Messze ez szerintem a legbonyultabb írás Platóntól.

Résztvevők: az elai iskolai alapítója Parmenidész, legnagyobb tanítványa Zénón (nem keverendő a másik Zénonnal, aki a sztoicimzus megalapítója volt és jóval később élt), valami az ifjú Szókratész. Ez a Zénón híres paradoxonjairól.

Mindenképpen ez a legbonyolultabb írása Platónnak. Azt kell mondanom, hogy aki nem olvasott semmilyen előzetes információt Platónról, az nagyon nehezen fogja megérteni miről is van szó. Vagy mindenképpen ezt kellene utolsóként olvasni Platóntól. Én miért nem olvastam utolsóként? Mert furcsa ember vagyok, s ha azt hallom, hogy valamit olvassak utolsóként, akkor direkt nem fogok szót fogadni. Továbbá: ez a leginkább metafizikai tematikájú írás, ami szerintem mindenképpen a filozófia alapja.

Körülbelül nagyjából akkor halt meg Parmenidész, amikor Platón születt, azaz nem ismerték egymást.

Lássuk először is az igazi Parmenidészt, akiről ez az írás el van nevezve.

Parmenidész (515-430)

Költemény formájában írja le nézeteit. Egyetlen költeménye maradt fenn napjainkig (címe: A természetről), annak is csak része, kb. 3 oldalnyi rész, mely szerencsére azonban éppen az a rész, mely bemutatja nézeteit. 3 oldal, de olyan mintha a többszöröse lenne, igencsak nehezen érthető.

A szerző misztikus élményét írja le, melyben a "Nap lányai" elragadják őt a fény felé. A Nappal és az Éjszaka Kapuit a Bosszúálló Igazság őrzi, a Nap lányainak kérésére a kapuk kinyíltak, ami után a szerzőt üdvözölte egy istennő: fel fog tárulni előtte az igazság, melyről az emberek véleménye téved, mégis ezeket a véleményeket is meg kell ismerni, hogy meg tudjuk azokat ítélni.

Az istennő megállapításai:

• a létező van, s nem lehetséges számára a nemlétezés.


• a nemlétező nincs, s nem lehetséges számára létezés, nem határozható meg vagy mondható ki, mert elgondolni se lehet.

Az előbbi az igaz tudás, a második a vélemény. Az utóbbi helytelen, hiszen nemlétező nincs.

Mi a létező?

• Nem teremtett, nincs kezdete, s nem pusztul el soha. Folyamatosan létezik, hiszen ellenkező esetben mi lenne a kezdete? Ha kezdete a nemlétező, akkor nincs, hiszen miért lett volna?  Ha pedig kezdete a létező, az képtelenség, hiszen nem lehet az oka saját maga.


• Nem osztható, mivel folytonos, mindenhol ott van.


• Mozdulatlan, mivel önmagából áll, nincs hová mozognia, ha lenne, akkor az egyik pillanatban nem lenne ott, ahol van, s fordítva. De nem végtelen, mert ha végtelen lenne, mindenre szüksége lenne, neki viszont nincs szüksége semmire.


• Teljes, minden benne van, mert semmi se mondható, ami ne lenne létező.


• Mivel nem végtelen, ezért kell, hogy legyen alakja, ez pedig gömb, mely homogén, mivel nem lehet a létező valahol kevesebb vagy több.

Mi a halandók tévedése? Az, hogy a dolgokból ellentétpárokat csináltak, mint éjszaka és nap, pedig mindez látszólagos csupán, csak a létező létezik.

Az írásra visszatérve Platóntól.

A vita kezdete: az egyetlen alapelvet és a több alapelvet elfogadók között. Azaz mi a létező: egy vagy több?

Zénón felvetése: ha több létező van, akkor ezek között kell lennie hasonlónak és különbözőnek, ami képtelenség, mert a hasonló nem lehet különböző és fordítva.

Szókratész válasza: van-e a hasonlóság és különbözőség mint absztrakt elv? Melyekből minden dolog részesedik: a hasonlók a hasonlóságból, a különbözőek a különbözőségből, sok dolog meg mind a kettőből egyszerre, miáltal egyszerre lehetnek részesedésük foka szerint hasonlók és különbözőek. Ebben semmi furcsa és ellentétes nincs, csak az lenne az, maga a hasonlóság és különbözőség válnának egymássá. Ahogy az sem lehetetlen, hogy minden dolog egy az egységben való részvétel által, s ugyanakkor sok is a sokaságban való részvételével. Zénónnak azt kellene bizonyítania, hogy maga az egység sok és maga a sokaság egy, hisz ez valóban ellentmondás lenne, míg az nem az, hogy egy adott dologban egyszerre vesz részt ellentétes ideákban.

Platón nem ír példát, de én igen. Direkt egy másik platóni műben leírt példát hozok. Szóval vegyük a 2-es számot, ami egyszerre 1 duplája, de egyben 4 fele is. Ebben semmi ellentmondás nincs, simán lehet a 2-es szám egyszerre dupla és fél is, viszont magz a dupla és a fél fogalma sosem lehet ugyanaz. Azaz Platón azt mondja, semmi értelme arra rámutatni, hogy a 2 egyszerre fél és dupla, mert ebben semmi különös nincs, ez nem cáfolja a fél és a dupla fogalmának (ideájának) létezését. A félség és a duplaság létezését csak az tudná cáfolni, hogy bizonyítjuk: ez a két fogalom képes egymásba átmenni, ugyanaz lenni.

Parmenidész megkérdezti Szókratészt, ő fedezte-e fel, hogy vannak absztrakt dolgok, ideák, melyek nem ugyanazok, mint a dolgok, melyek részesednek bennük. Szókratész igennel válaszol. Felmerül a kérdés, mindenre van-e ilyen fogalom. Az értéktelen dolgokra biztosan nincs, de pl. van-e az embernek absztrakt fogalma? Szókratész bevallja, képtelen ebben a kérdésben biztos választ adni.

Ezután az idea és az abban résztvevő dolog kapcsolatára terelődik a beszélgetés.

Milyen ez a kapcsolat? A dolog az idea egészében vagy részében vesz részt? Vagy egy másféle kapcsolat? Az egész idea jelen lehet minden dologban, ami részesedik belőle? Igen. De hiszen ha az idea egy, azzal, hogy részt vesz más dolgokban, önmagától elkülönül. Nem, mert ez olyan, mint egy vitorla, mely sok embert betakar. Viszont ez a példa azt jelenti: nem az egész vitorla van mindenki felett, hanem annak része, azaz az idea részekből áll. Szóval nem lehet az egész idea egészében részes a dolgokban. Azaz az idea és a dolog kapcsolatában nem az egész idea vesz részt, hanem része. Azaz az idea osztható. Ez az első következtetés.

Viszont ez képtelenség, hiszen ha pl. a nagyság ideája részekre oszllik, akkor azok mindegyike kisebb nála, azaz már egyik se nagy. A második következtetés tehát: az idea részként se vehet rész a dolgokban.

Tehát se egészként, se részként nem vesz részt az idea a dolgokban. De akkor hogyan vesz részt egyáltalán? A lehetséges magyarázat: amikor a nagyságot tartalmazó dolgokat látjuk, bennük meglátjuk a nagyságot mint egyet. Viszont ha ez így van, szükségszerűen kell még egy idea, mely egyesíti ezt a nagyságot és a dolgokat, melyekben meglátjuk azt. Azaz immár két ideánk van, sőt végtelen számú, hiszen a végtelenségig bővíthető a lánc. Tehát így sem képzelhető el az idea. Ez a harmadik következtetés.

Szókratész ellenvetése: nem szükséges ezt a nagyságot dologként elképzelni, lehet gondolatnak tartani. Viszont a gondolat mindig valamire vonatkozik. A gondolat önmagában egy idea lesz. Ezek szerint minden gondolatokból áll, tehát vagy minden dolog gondolkodik vagy ezek valamiféle specifikus, nem gondolkodó gondolatok. Ez is abszurdum. Ez a negyedik következtetés.

Szókratész ismét új meghatározást javasol: az ideák egyfajta minták, a dolgok bennükben való részvétele pedig ezen mintákhoz való egyfajta hasonulás. Azonban a hasonulás nem lehetséges anélkül, hogy hasonlóság ne lenne, márpedig ha valami azonos valamivel, az nem lehet különböző tőle. Azaz magának az ideának részt kell vennie ebben a folyamatban, de ezt már láttuk a harmadik következtetésben. Azaz ez a meghatározás se használható. Ez az ötödik következtetés.

Láthatjuk, millyen nehéz az ideák mint független dolgok magyarázása, melyek a konkrét dolgoktól függetlenül léteznek. További érv az ideák ellen: nem ismerhetők meg, hiszen több idea nem abszolút, hanem relatív, viszont ezek részvétele a dolgokban nem követi ezt. Példa: a rabszolgaság és a rabszolgatulajdonosság, melyek egymástól függő ideák, viszont ezek megjelenése a dologi világban nem függ az adott ideától, hanem valamely konkrét dologtól. Az evilági rabszolga nem a rabszolgatulajdonosság rabszolgája, hanem egy adott rabszolgatulajdonosé. Amiből az következik, hogy a tudás szerepe hasonló: nem ismerhetjük meg az ideákat, ha azok léteznek is, mert nem tudunk következtetéseket levonni róluk a dologok alapján. Sőt az ideák világa sem szerezhet tudomást rólunk. Ez a hatodik következtetés. S ez a legfőbb érv Platón szerint.

Viszont ha nem találunk semmilyen ideát, ami alatt a dolgok csportosíthatóak, maga a beszéd válna értelmetlenné. A következtetés Parmenidésztől: Szókratész egyszerűen még nem elég tapasztalt a filozófiában, ezért nem tudja helyesen alátámasztani idea-tanát.

Meg kell vizsgálni nem csak azt, ami következik egy elméletből, hanem azt is, mi következik abból, ha ez az elmélet nem igaz.

Meg kell vizsgálni, mi fog történni, ha a több nem létezik:

• a többet önmagához és az egyhez viszonyítva,


• az egyet önmagához és a többhöz viszonyítva,


• a többet és az eggyet önmagukhoz és egymáshoz viszonyítva.

S hasonlóképpen, ha feltételezzük a hasonlóság nemlétezésének létezését, akkor mi fog történni a más dolgokkal és magukkal kapcsolatban. S ugyanez minden más ideát illetően.

Azaz mi a kapcsolat a létezés két szintje között. Ez az írás második része, melyet külön cikkben fogok ismertetni annak fontossága miatt.